Író: Margaret Mitchell
Kiadás: 1936
Eredeti cím: Gone With The Wind

„A regény 1861-ben indul, a helyszín Észak-Georgia, ahol a ragyogó szépségű Scarlett O'Hara bolondítja a gazdag ültetvényesek fiait, ahol a négerek patriachiális védelem alatt dolgoznak, ahol a férfiak nagyokat vadásznak, isznak, udvarolnak, a lányok kacérkodnak, az asszonyok olvasnak, zongoráznak. Gyönyörű a táj, szépek a házak, gyakoriak a nagy ünnepek, legfeljebb olyan gondok merülnek fel, hogy az egyik lány elhódítja a másiktól az udvarlóját, egyik vagy másik vakmerő ifjú száguldás közben lebukik a lóról... Scarlett úgy érzi, ez a világ tökéletes, a 16 éves kislányt leginkább nagy szerelme, Ashley foglalkoztatja, úgy hírlik, Melanie-t veszi feleségül, pedig ezt ő nem élné túl. E szerelmi bonyodalom közben tör ki Észak és Dél háborúja, minden megkavarodik. Az írónő ezt a változást kitűnően ábrázolja: harctereken esnek el és nyomorodnak meg a délceg fiúk, szorulnak kétkezi munkára fiatal lányok, tűnnek el a nagy ültetvények, jelennek meg az északi kalandorok. A deklasszálódás, a régi életformából való kikopás kitűnő példáit és jeleneteit kaphatjuk a regény második kétharmadában. Időközben azonban Scarlett szerelmeinek, dacból kötött házasságainak, a romantikusan romlott Buttlerhez fűződő viszonyának alakulása köti le az olvasó figyelmét. Kétségtelen, ez a szerelmi szál, ezek a romantikus érzelmek és szenvedélyek a giccs felé mozdítják a könyvet.
A regény végén Scarlett férfimunkát végez, végül valóban meggazdagszik, igaz, mindezért szerelmeinek kudarcával fizet, a regény végén mégis úgy búcsúzhatunk el tőle, mint aki megbírt állni a szélfúvásban.”

Évekkel ezelőtt még anyukám nyomta a kezembe ezt a könyvet, mert folyton őt nyaggattam, ha nem volt mit olvasnom. Arra már nem emlékszem, hogy akkor is annyira élveztem e, mint most, mindenesetre sosem hagytam abba egy könyvet a felénél, szóval szépen végigolvastam.
Mivel évek múlva megint ott tartottam, hogy nincs mit olvasnom, ez meg pont ott volt a polcon, gondoltam előveszem megint, úgysem emlékszem rá.

A kedvenc szereplőm természetesen Rhett Butler. Minden bizonnyal életem szerelme lenne, ha nem lenne bajusza és szőrös mellkasa...dehát ezt elnézem az akkori divat miatt. Egyszerűen csodáltam Rhett karakterét. Jóképű volt, lázadó, okos, és a végsőkig őszinte, mégha ezzel másokat meg is sért. Egyetlen pillantással átlát az emberen és az ő szavaival élve egy igazi gazember. Csak azért tudtam ennyire falni ezt a könyvet, mert alig vártam, hogy újra találkozzon Scarlett-tel, és a képébe vágja az igazságot. A száz oldalakon át tartó leírásokon tényleg csak ez segített át. Persze azok sem rosszak, és nagyon tiszta képet adnak a rabszolgák felszabadításának koráról. Szinte már benne érzi magát az ember.
Scarlettet szeretem is, meg nem is. Az elején semmi gondom nem volt vele, hiszen egy átlagos romantikus mű gyönyörű főszereplőjeként indult. A flört a kisujjában és a zöld szemeiben. :) Akkor is szerettem, amikor visszament Tarára, és saját kezével művelte meg a földjét.
Nem szerettem az értelmetlen, majd később pénzsóvár házasságait, majd amikor minden jóra fordult, az önteltségét, és hogy bárki megfelelt neki ahhoz, hogy jól szórakozzon és táncolhasson egy bálon. Végül is, fogalmam sincs, hogy szeretem e vagy nem. xD Valószínűleg Margaret ilyenre is akarta megírni.