Vigyorogva sétáltam ki a bevásárlóközpoontból. Ha valaki megkérdezte volna, hogy miért mosolygok így, biztosan nem tudtam volna válaszolni. Semmi okom nem volt rá, hogy jól érezzem magam, mégis úgy éreztem, valami megmozdult bennem.
Otthonról egy piros szoknyában, fekete ujjatlanban és egy papucsban indultam el. Felkaptam övtáskám, fülembe dugtam kék fülhallgatóm és kiléptem a kapun. Még így késő délután is izzasztó volt az időjárás. A metrón azon gondolkodtam, vajon ő eljön-e a találkozóra. Egy hirtelenjében megszervezett mozizásra. Csodálkoztam, hogy én egyáltalán szerepeltem a meghívottak között. Amíg ezen törtem fejem megérkezett a vonat, és felszálltam. Legnagyobb meglepetésemre nem csak idegenekkel együtt. Mert Peti is ott volt, teljes életnagyságban. Azzal a megnyerő mosolyával köszöntött, mint mindenkit. Kicibáltam füldugóimat és visszaköszöntem. Reménykedtem, hogy nekem is sikerült egy tűrhető mosolyt villantanom rá.
- Szia! Nahát,te is mozizni jössz? – érdeklődtem.
- Aha! Igazából én szerveztem az egészet, de az utolsó pillanatban derült ki, hogy jövök e.
- Hát ez tök jó! És különben mi újság veled?
Igazából mindegy volt mit kérdezek, arra koncentráltam, hogy ne legyenek kínos szünetek a beszélgetésben. Nagyon büszke voltam magamra, amikor odaértünk a többiekhez és sikerült végre kifújnom magam. Egy ilyen csendes lánytól nagy teljesítmény ennyit szövegelni egy fiúnak.
A csapat fiú fele hiánytalanul megérkezett. Én naiv azt hittem, ez a teljes létszám. Nem gondoltam, hogy még hiányzik a női gárda. Méghozzá kik! Itt cicariadó lesz, ez lejátszódott a fejemben amint meghallottam a neveket. Pillanatokon belül előkerültek gazdáik is. Zsani, Heni és Gréti megtoldva egy kishúggal. Nem akarok udvariatlan lenni, de normális az, hogy a kistesódat viszed magaddal a haverjaiddal találkozni?
A mozi után direkt nem szóltam semmit. Vajon mennyire érdekel valakit is a véleményem? Hát igen, eltaláltátok. Semennyire.
A lányok még nem akartak hazamenni így kitalálták, hogy bemennek a Zarába. Na ekkor éreztem, hogy le kéne lépni. Már annyira sok volt a visítozás és a becézgetés, hogy nem bírtam volna ki egy percet sem shoppingolás közben. A szomorú az, hogy a fiúk szíves örömest indultak a cicák után. Én jólnevelten elbúcsúztam, kaptam sok-sok ölelést. Ki tudja, mennyi volt belőle igaz?
És most itt állok. Fejemet az égre emelem, a Nap a szemembe süt. És mosolygok. Mosolygok, amennyire csak bírják az izmok az szám körül. Annyira könnyűnek érzem magam, hogy úgy érzem, mindjárt elrepülök. Igen, annak a magas toronynak a tetejére akarok felrepülni. Lógatni a lábam a város legmagasabb házának tetejéről. Felszállni a felhőkre, a csillagokra, mindegy, csak lássam végre a kiutat. Azt a felsőbbrendű erőt, ami itt mindent mozgat. Ami engem is irányít. És ami arra kényszerít, hogy most mosolyogjak. Vajon észrevette valaki?

2009. június 14.